Egy röpke pillanatnyi szösszenet... egy szösszenetnyi röpke pillanat

Prológus

(... mert valahol el kell kezdeni...)

Tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat, de mindeddig teljes kétkedéssel fogadtam szavait. Nem hittem el, hogy ilyen hamar be fog következni.

Szerettem volna még egy kis haladékot kérni, hogy kitalálhassam, mi lenne a legjobb döntés.

De már nem volt visszaút. Találkoznunk kellett. És most úton vagyok, hogy megtaláljuk a megoldást. Ez egyáltalán nem lesz könnyű.

- Ne aggódj, hamarosan minden megváltozik. Azon a napon már nem kell úgy tenned, mintha nem léteznél. Ő is látni fog - teljes valódban. Tudni fogja, hogy a világon vagy – mint ember. Ennek így kell lennie. igen ez valóban meg fogja bonyolítani a dolgokat. Ezután már kevés lesz a „ha” kezdetű mondat. Ezentúl mindennek pontosan, meghatározott módon kell történnie. Ami szintén nem lesz egyszerű, mert ott lesznek ők is, hogy zavart okozzanak a nyugodt vízben. Viszont neked kitartónak kell lenned, nem adhatod majd fel. Támadni fognak s ő védtelen lesz. Mi segíteni fogunk, de ehhez te is kellesz. Nem menekülhetsz el, nem bonthatod fel az egyességet. Nem cselekedhetünk a parancs ellen – mondta akkor.

Nem ő a legidősebb vagy a legtapasztaltabb. Viszont ismeri mindannyiunk gondolatát. És az övéit is.

A levegő az égető napsütés ellenére hűvösnek hatott bőrömön. Pedig nem is mentem túl gyorsan – már ha ezt egyáltalán közlekedésnek lehet nevezni.

Hamarosan odaérek hozzájuk. Már nagyon szeretném tudni, hogy mi lesz ebből. Merem remélni a legjobbakat.

Őt túl régóta ismerem ahhoz, hogy ilyen könnyen elveszítsem. Az túl nagy veszteség lenne – nem csak nekünk. Mindenkinek. Az igazi bajok itt kezdődnének. És azt nem élném túl.

Túl régóta tart ez az állapot, hogy én…

Itt is vagyok. Már látom őket. Apró pontoknak tűnnek ebből a távolságból. De nincs még itt mindenki. Még nem látom, hogy melyikük hiányzik. Remélem ideér – erről a dologról mindenkinek tudnia kell.

Egyre közelebb és közelebb – minden oldalról megközelítve és az összes lehetséges tényezőt figyelembe véve.

Annyira rossz volt látni, ahogy szenved. Én pedig nem segíthettem neki! Nem ölelhettem át, nem adhattam tanácsokat. Egyszerűen nem tehettem meg. Olyan szívesen megrángattam volna azt az alakot akkor… még a gondolatba is beleborzongok…

Látom, humorzsák nem maradt otthon. Rá nagy szükségem lesz az elkövetkezendő időkben. Kell az élethez való pozitív hozzáállása, hogy átsegíthessük őt ezen a nehéz időszakon.

Remek, ők is itt vannak. Ennek örülök. Szerintem ők ketten gondolkodnak közülünk a legnormálisabban. A leglogikusabban. A legérthetőbben. Emberien. Türelem, szeretet, odaadás, bizalom. Mindent elértek már eddig, amelyet ebben az állapotban el lehet. Már régen továbbléphettek volna. De ők úgy döntöttek, hogy inkább maradnak és segítenek. Össze- és kitartanak. Mellettünk, mellettük.

Ezt kevesen mondhatják el magukról.

Nem mindenki szeret itt lenni, a frontvonalnál. Inkább a kényelmes, megszokott helyükről figyelik az eseményeket és néha megpróbálnak tanácsokat adni. De könyörgöm! Ha azt sem tudja, hogy miről van szó pontosan, akkor miért szól bele?

Most már ők is látnak engem. Már messziről kalimpál a kezeivel. Vicces figura. Még engem is feldob. Pedig alapjában véve nem vagyok egy lehangolt szerzet... nos, ezt mindannyian tudjuk. Csak túlságosan reálisan nézem a dolgokat.

Mérlegelnem kell, mielőtt döntök. Ez a feladatom. Pontosabban lenne, ha a kedves szemmel tartottam nem csinálna mindig olyant, amivel a másodperc töredéke alatt kihoz a sodromból. És ezt bizony elég gyakran teszi meg.

Hogy fogom megvédeni akkor, amikor már azok odalent elkezdenek szervezkedni? Elkezdenek? Rosszul fejeztem ki magam. Már csinálják. Jó lenne tudni, hogy mi jár a fejükben. Túl kockázatos lenne a közelükbe engedni. A köd lassan úgyis el fog oszlani s minden a helyére kerül majd.

Csak időben tudjunk rá reagálni…

Annyiszor beszéltük már át ezt az egészet, de még sohasem éreztem ennyire fenyegetően közelinek a pillanatot, amit az előbb éltem át. Nehezebb volt, mint gondoltam.

Tudniuk kell, hogy mit láttam. Ez túlságosan valós volt. A fájdalom teljesen magával ragadott.

Végre itt vagyok.

- Helló – köszöntem rájuk, ahogy földet értem. Könnyű landolás volt. Egy fűszál sem mozdult meg. Olyan könnyű lenne, ha ő is…

Nem, ezt nem lehet, nem avatkozhatok bele az akaratába. Neki kell meghozni a döntést. Ez a választás lesz a legnehezebb. Sürgősen el kell hessegetnem ezt a gondolatot.

Ott ültek a fűben mindhárman. Az eget bámulták.

- Srácok, akár hiszitek, akár nem, de erre tényleg fel kell, hogy készüljetek – szólaltam meg, amikor odaérve melléjük letelepedtem a fűbe.

A nap ragyogóan sütött s egy felhő sem tarkította az égboltot. Az éltető energia sugarai még feltűnőbbnek mutatta ruha által nem takart testrészeiket. Ezüstös bőrük úgy csillogott a fényben, mint a frissen esett hó. Akárcsak az enyém. Önkéntelenül felkuncogtam. Annyira természetes volt a látványunk – ebben a formában. De mindez nem igaz az összes jelenlévőre. Egy kivétel mindig akad. Egy ember, aki már fogantatásakor túllépett földi formáján. De még nem jött el az ő ideje.

Azonban jobban szeretünk egymás előtt is emberi formában mutatkozni – már csak megszokásból is, így nem tellett bele egy szemvillanásnyi időbe, s rajta kívül mindenki újra felvette az általában használt alakját.

- Úgy tűnik, ma jó kedve van a Főnöknek – mondta a magas, barna hajú, majd kezével hozzáért a karomhoz. – Ó, most már értem, miért mondtad, hogy fel kell készülnünk rá – vigyorodott el.

- És ez még csak a kezdet – sóhajtottam fel. – Még nagyon sok problémánk lesz… és sajnos nem csak vele.

Szemeimet lehunyva a nap irányába fordítottam arcomat. Bőrömet a napsugarak lágyan simogatták. Kedvem lett volna az egész napomat itt tölteni. De minduntalan egy valaki járt a fejemben. De most nem gondolhattam rá – nem csak rá.

- Igen, igazad van – szólalt meg a hosszú, vörösesszőke hajú s kék szemű lány, miközben fejét lágyan a mellette ülő férfi vállára hajtotta, aki szorosan átölelve magához húzta s egy atyainak tűnő csókot lehelt a homlokára.

- Nem hiszem el, hogy újra itt tartunk. Ez egy örök körforgás. S úgy tűnik, hogy sohasem fog megszakadni. Amikor már azt hisszük, hogy kezdenek rendbe jönni a dolgok, újra és újra felbukkannak. És ami a legrosszabb, hogy képtelenek felfogni, ha megszegik az ígéretet, akkor mindennek vége. Örökre – sziszegtem.

Néha már nagyon unalmasnak tartottam, hogy mindig ugyanaz történik.

Ők és mi. Fény és Árnyék.

- Talán ezt akarják elérni – jelent meg egy másik, alacsony, törékenynek látszó, s a már jelenlévőre kísértetiesen hasonlító vörösesszőke hajú lány majd lágyan lehuppant közénk. Térdeit a mellkasához húzta, karjaival átkulcsolva őket.

Végre itt van ő is. Kezdődhet a megbeszélés.

- Mire gondolsz? – kérdezte a másik. – Egyébként…

A kisebbik nem várta meg a mondat végét. Szavába vágva folytatta:

- Mindenre van megoldás, de ez majd később jön. Hogy én mire gondoltam? A kérdés jó. A válasz rá pedig igen egyszerű. Ha megszegik az ígéretet és így megszerzik azt, amiért mindent kockáztatnak, akkor nyerhetnek. És akkor tényleg vége mindennek. Minket eltörölnek örökre mind a föld, mind az afeletti területekről. Már nem lesz ránk szüksége senkinek sem. A jó iránti fenntarthatóság pedig megszűnik létezni…

- Kicsi a bors, de bölcs – szólalt meg a barna hajú és szemű srác, miközben végignyújtózott a fűben s könyökére támaszkodva fejét a tenyerébe temette.  – De teljesen igaza van. Képben kell maradnunk. Nem lehet, hogy itt vége legyen mindennek. Nem ezért teremtettünk e világra – és a többire sem.

- Srácok – szólalt meg az eddig inkább csak megfigyelőként jelenlévő férfi. Ő egyfajta vezérszerepet töltött be társaságunkban. – Mindent meg kell tennünk. Először szavakkal. A tettek, amelyeket célunk elérése érdekében alkalmaznunk kellene… ezek olyan dolgok, melyek a mélybe taszítanak örök kárhozatra ítélve. Mi nem ezért vagyunk. A béke, megbocsátás szellemében kell cselekednünk.

- Hogyne. Megbocsátás, béke – dünnyögte a másik fiú. – Bocsássatok majd meg érte, ha békésen fogom szétverni a fejüket s küldöm vissza az őket megillető helyre.

Mosolyogva fordítottuk felé a fejünket.

- Én már nem tudom – szólaltam meg. Hangom és a tudatom tele volt bizonytalansággal. – Ott voltam, láttam, találkoztam vele. Nála élőbbet és emberibbet még sohasem ismertem ezelőtt – pedig jó néhány év tapasztalata van már a hátam mögött.

- Mit láttál? – kérdezte az apró lány.

- Mindent – meredtem magam elé. – A kezdetből vég lett. A tűz mindent elpusztító erejét. A végtelenségig tartó szenvedést. Bizonytalanságot, bizalmatlanságot, a halálba vetett hitet. Az élet értelmetlen harcát a kárhozottak ellen, hol minden újra és újra lejátszódik az emberek fejében. Láttam s éreztem. S olybá tűnt abban a pillanatban, hogy én is az örökkévalóságig tartó kínszenvedés rabjává válok – magyaráztam, miközben tekintetemet az égre emeltem. Felsóhajtottam. – Akkor és ott elvesztettük a csatát.

- Nem túl bizalomgerjesztő mese – szólalt meg a fiatal barna, majd elhallgatva belemélyedt a gondolataiba. – És nem is tetszik.

Rámosolyogtam. Bolondos, béketűrő ember, de ha kihozzák a sodrából, akkor nehezen lehet leállítani. Őt tényleg az érzelmei irányítják. És ezzel együtt másoké.

- Úgy gondolom, hogy ez egyikünknek sincs ínyére – vette át a szót az idősebbik férfi, miközben még mindig szorosan ölelte a lányt. – A legjobb az lesz, ha mihamarabb a bizalmába férkőzünk. Nem veszíthetjük szem elől egy pillanatra sem. Csak úgy tudjuk megvédeni, ha mi is ott vagyunk, ahol ők. Így kisebb az esély az elcsábulásra. Legalábbis késleltethetjük a folyamatot. Hiszen már csak néhány hónap és minden kiderül.

Mindenki némán nézte őt, miközben eme szavakat ejtette ki a száján. Lassan, megfontoltan.

- Nos, igen – vettem át a szót. – Csakhogy van itt egy másik probléma is… és nem vagyok biztos abban, hogy figyelmen kívül hagyhatjuk ezt a tényezőt.

Tekintetüket rám emelve figyeltek.

- Nincs egyedül – feleltem. Majd gyorsan magyarázni kezdtem értetlen arckifejezésüket látva. – Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy van egy családtagja, akihez közelebb áll, mint bárki máshoz ezen a világon. Ő nem más, mint a testvére. Honnan vehetnénk biztosra, hogy tudjuk, melyikük a valódi célpont?

Az idősebbik férfi válaszolt:

- Nézd, ezt már nem egyszer megbeszéltük. Figyeltük a jeleket, a másik oldal mozgolódását. A védenced az idősebb, a könnyebben befolyásolható, és azok odalent semmi jelét nem adták annak, hogy a másik érdekelné őket. Ennek ellenére sohasem lehetünk biztosak döntéseink helyességében, bármennyire is szeretnénk tisztában lenni azzal, hogy amit cselekszünk, az valóban úgy jó, ahogy van. Természetesen szemmel tartjuk mind a két személyt, habár jelenleg a világ két pontján tartózkodnak… Felkészülünk minden eshetőségre. Védve vannak, egyelőre.

- És ha mindketten kellenek?

- Ezt nem tudhatjuk. Ez a feladat összetettebb, mint ezelőtt bármikor… – Felsóhajtott. – Közel négyszáz évvel ezelőtt hagytuk, hogy legyőzzenek minket. Akkor erősebbek voltak. De már tudjuk, hogy mikor és mit hibáztunk. Soha többé nem eshetünk bele ugyanabba a hibába. Soha többé. Már most el kell kezdenünk. A többi rajta múlik. Hiszen ő lesz a leghatalmasabb – mindenek felett. S mikor ez bekövetkezik, már nem befolyásolhatja senki sem. Ő lesz a tökéletes egyensúly. Ha jól dönt…

- Mindig csak az a ha – szóltam közbe.

- Az élet nem létezhet csak egy irányba. Mindig jelen van a kétkedés állapota. A választás, az akarat szabadsága. S ez az, amelyet nem befolyásolhatunk. Hiszen az élet csak önmaga által valósítható meg. Ugyan jelen vagyunk az életükben, de minden lépés, amelyet megtesznek, az ő döntésük eredménye.

- Ez így van – mondta a fiatal, barna hajú srác s átfordult a hátára, kezeit tarkója alá húzva. – Különben már rég elnéptelenedett volna a Pokol. Konganának az egyébként fortyogó üstök, Lucifer meg főhetne a saját levében.

- Miért kell neked mindenből viccet csinálni? – kérdezte meg az idősebbik lány.

- Csak érdekesek az emberi elképzelések a két oldalról. Egyébként nem tudom máshogy elviselni ezt a sok érzelmi állapotot magam körül. Csak úgy, ha poénkodom. Így talán könnyebb. Úgy gondolom, hogy eme szavak igazán megbocsáthatóak a részetekről. De te is nagyon jól tudod, hogy én még kezdő vagyok, sokat kell tanulnom.

- Ebben nem kételkedem – válaszolta a fiatalabbik lány. – De ne aggódj, nem vagy egyedül – kezeit hátratéve kinyújtotta a lábait, mellkasát kidüllesztette, fejét pedig hátraszegte. – Még én sem tartozom a legrutinosabbak közé, hiába van több száz év tapasztalata a hátam mögött. Rám még vár a nagy feladat.

- Ahogy rám is – helyeselt a barna.

- Ne hidd – mondta vigyorogva, majd én folytattam: – Kezdetnek kapsz egy kis részt az én melómból. Kicsit nehéz eset. Egyedül már nem megy. Nagyon nem.

- Tényleg? – csillantak fel a szemei. – És mi lenne az?

- Nagyon egyszerű. Te fogsz rá vigyázni!

- Ó – felelte csalódottan.

- Ne legyél letörve. Élvezni fogod. Azt hiszem, hogy nála nehezebb feladatot még a haladóknak sem lenne könnyű megoldani – mosolyodtam el.

- És ha már a megoldásnál tartunk, lassan visszatérhetünk a feladatainkhoz – vetette fel a zöld szemű férfi. – Ha itt ülünk egész nap, akkor sosem jutunk egyről a kettőre – mondta, majd lassan elengedte a lányt.

Egy újabb csókot lehelt a homlokára majd felállt.

– Ha bárkinek bármilyen gondja lenne, akkor szóljatok. Találkozunk a megszokott helyen. És nagyon vigyázzatok, ez már régóta nem játék. Nagyon komoly a tét. Ha nem vigyázunk… ti is tudjátok, hogy mi lesz. Ehhez tartsátok magatokat, amikor cselekedtek vagy mikor beszéltek.

Mindenki bólintott, majd eltűntek. A pillanat töredéke alatt, szép szokásukhoz híven.

Én még ott maradtam. Végigfeküdtem a füvön s élveztem a nap sugarait. Kezeimet felhúztam a fejemhez, összekulcsolva a tarkóm mögött, jobb lábamat pedig kereszteztem a másikkal. Bőrömön a nap sugarai újra szikrázva táncoltak.

Ki tudja, talán ezek az utolsó kellemes perceim itt. 

High

http://www.youtube.com/watch?v=HvlPY4yr1Y4&feature=autoplay&list=FLoTJKTpBu8vlrYgrLy0o0sg&playnext=4

'cause...

With my hands with my feet

When I dream when I sleep

From the start here inside I believe

If we all work together

We would be stronger

If we all hold our hands up high we can carry the world

This is (not) a fairy tale

Na nem úgy alapból... hanem úgy egészben véve...

Egyelőre fogalmam sincs arról, hogy mi fog kisülni ebből a bejegyzésből - feltéve, ha eljutok vele a megosztásig...

Leültem és magamba zuhantam (nem először - nem utoljára)...

Csak ülök és gondolkodom.

Mostanában alig ismerek magamra. 

Hullámzanak az érzelmeim. 

Sokszor úgy érzem, hogy csónakban ülök a vihar dúlta óceán kellős közepén, ahol a több méteresre dagadt hullámok vészesen csapnak össze a fejem felett... a következő pillanatban azonban elcsendesül minden, s lassan én is lenyugszom.

Rájöttem, hogy felesleges a miértekre elfogadható választ keresni, követelni. Talán már nem akarok.

Családi dolgok, tönkrement kapcsolatok, sokszor a pokolba kívánt munkakeresés... 

Ha lehunyom a szemem, egy hatalmas cirkuszt látok magam előtt. Artisták, bűvészek, bohócok, erőművészek, késdobálók, elefántok, lovak, oroszlánok, s a porondot körülölelő közönség. 

Én pedig ott ülök a szépen megvilágított öltözőasztalnál, felkészülve a szerepemre. Lassan minden a helyére kerül, én pedig felállok, s elindulok a világot jelentő deszkák felé. Én következem.

A függöny pedig felgördül, a közönség tapsa pedig eszeveszett őrjöngésbe csap át. 

A porondra lépek. 

Igyekezetem azonban tehetetlenségbe vált át. Csak ott állok, nem csinálok semmit. Nem tudom, hogy mit kellene tennem. Menekülni akarok, azonban amikor lepillantok a lábaimra némán felkiáltok. 

Rabláncon vagyok.

A közönség azonban ezt is csak a show részeként érzékeli. Hangos nevetés, bekiabálás.

A szomorú, néma bohóc ezen az előadáson - én vagyok...

Ééés akkor most az egyszerűsített verzió...

Úgy érzem, a gondoknak soha nem lesz vége, s az idő múlásával egyre csak sűrűsödnek.

Családi viták, gondok... ha az egyik oldalon kicsit csitulnak a dolgok, akkor biztos, hogy egy másik családtag tesz arról, hogy még véletlenül se lehessen egy nyugodt percünk...

Párkapcsolat... az együtt bejárni készült út gyakran kétfelé ágazik...

Munkakeresés... ne beszéljünk róla... (egy zárójeles mosolyt megejtek azért... :) )

A tündérmese tartalmi felépítése megváltozott.

Így történhetett meg, hogy a sárkánnyal őrzött toronyszobából a királylánynak egyedül kellett megszöknie.

Hitt, várt, remélt, de a csoda csak nem akart bekövetkezni. 

A herceg elfelejtett jönni. 

Vagy csak belecsöppent egy másik mesébe... egy másik királylánnyal.

Így az először megemlített - és jelenleg főszerepet játszó - lány kénytelen felülkerekedni büszkeségén, szomorúságán, s elindulni, hogy meglelje azt, akinek a segítségével a befejezés vége boldogan míg meg nem... 

The End.

                                                                         ღღღღღღღ

Csak úgy...

Tulajdonképpen nem jutott eszembe semmi, amiről írhatnék... Habár, ha nagyon megerőltetem magam, akkor a semmiről is képes vagyok összehozni egy kisebb novellát.
Miután behavazódás-hóátfúvás miatt fogságba ejtett a Falu, így arra gondoltam, hogy ideje lenne megosztani egy-két szösszenetet...
Ééés miután jelen pillanatban azok a szösszenetek se jutnak az eszembe, így most csak egy idézettel járulnék hozzá ehhez a bejegyzéshez... egy idézettel, melyben benne van minden... az Egyetlen.. Az Élet... Önmagunk... Csak meg kell találni...

Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára.Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság. A küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, vagy meghalva élni. Aki ezt elérte, szabad. 

És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet...

(Hamvas Béla)

Találkozások

Tulajdonképpen bele sem gondolunk, hogy mennyi dolog határozza meg kicsiny életünket.

Boldogság, Szerelem, Csodálat, Szomorúság, Csalódás, Bánat… megannyi dolog, mely nap mint nap jelen van, csak nem mindig figyelünk rájuk.

S sokszor előfordul az is, hogy nem figyelünk azon emberekre, akik végigkísérik a mindennapjainkat, még ha nincsenek is állandóan jelen.

S előfordul olyan is, hogy tudatosan vagy anélkül, de ragaszkodunk valakihez, akivel az ismeretség nem új keletű, a találkozások száma egyelőre egy ujjal megszámolhatóak, a beszélgetések viszont a végtelenségbe tartanak…

S most ebben a bejegyzésben csak azért is el fogom mesélni, hogy mit gondolok Rólad… s remélem ezek után látni fogod, hogy valóban sokra tartalak, kedves „Tudodki”…  J

A mai napig pontosan emlékszem arra, amikor először szóba álltunk egymással…

A pontos évet nem tudom, de valamikor 2005-2006 között történt, s éppen irodai gyakorlatom volt. S miután nem volt semmi fontos dolgom, így elkezdtem a neten szörfölgetni, mígnem feltévedtem arra a bizonyos csevegő oldalra.

Te köszöntél rám, és az volt az első kérdésed a „Szia!” után, van-e pénzem… utána pedig rögtön közölted, hogy akár kávét is megtanulhatok főzni, hogy Neked ne legyen semmi gondod az életben, miután megkérem a kezedet… J

Én nagyon jót mulattam a dolgon, szót se róla! J

Ezek után még párszor beszéltünk azon az oldalon, majd telefonszámot cseréltünk, és ott sms-eztünk, és azt hiszem, hogy MSN-en is csevegtünk. Emlékszem, sohasem beszéltünk komoly témákról.

Aztán egyszer csak „eltűntél” az éterben. Nem reagáltál semmire.

Pontosabban egyszer csak írtál, hogy úgyis messze vagyunk egymástól, akkor meg minek tartsuk a kapcsolatot.

Rosszul esett a dolog, de végül is, igazad volt. Hiszen ez valóban nem egy jószomszédi iszony volt J

Utána nagyon sokáig nem is beszéltünk, habár sokszor eszembe jutottál, hogy merre járhatsz, mit csinálhatsz…

Viszont arra, hogy mikor és miért kezdtünk el újra beszélgetni, sajnos nem emlékszem…

Arra viszont igen, hogy sokáig csak egy ismerősnek tartottalak, s lassan, de biztosan ráeszméltem arra, hogy ez bizony több puszta haverkodásnál…

Igen, egyre inkább a barátomnak kezdtelek tekinteni.

Találkozásunkra két éve májusban került sor, miután bekövetkezett az a szakadás az életemben – mily meglepő, hogy most is hasonló szituációba keveredtem, csak most éppen nem rólam van szó…

Még ha nem is látszott, de én akkor hihetetlenül jól éreztem magam Veled, jó volt sétálni, beszélgetni – és menekülni a szúnyogok elől… J

Igaz, hogy csak néhány órára futottunk össze – ami Neked hat óra utazásba került… de én akkor és ott rájöttem, hogy szükségem van Rád, mint emberre, mint barátra…

Olyanra, aki a mai napig képes megnevettetni, mosolyt csalni az arcomra még akkor is, amikor tényleg magam alatt vagyok…

Még ha nem is érzékelhető számodra, de sokat köszönhetek Neked, mert sokszor mondasz olyant, amivel erősítesz engem – még akkor is, ha adott pillanatban nem akarom elhinni a dolgokat.

Tudod, én vagyok az az ember, aki mindent jóval később reagál le… J

Ha nagyon belelendülnék, akkor egy kisebb novellát is összehoznék most ebben a témában, de úgy gondolom, hogy felesleges.

Elég sok mindent leírtam, akár fontos dolgokról van szó, akár nem, s úgy vélem, nincs szükség arra, hogy barokk körmondatok formájában növeljem az egódat! J

De nem csak Veled kapcsolatban érzek így, hanem mindazon emberekkel kapcsolatban, akik kitörölhetetlenül belemásztak a szívembe, a fejembe.

Egy Élet is kevés lenne arra, hogy hálámat, köszönetemet fejezzem ki Nektek, de azon leszek, hogy érzékeltessem!

Mert sok minden változhat ebben az Életben, de egy mindig is állandó lesz a Családomon kívül: azok az emberek, akiket  Igaz Barátaimnak hívhatok!

Köszönöm!

. . .

Az egyik ünnep elmúlt, a másik pedig vészesen közeleg… s így, napokon keresztül több ezer kalóriás „csipegetéssel” megfűszerezve az embernek marad ideje gondolkodni, összegezni… elvégre, közeleg az év vége…

Mint köztudott, egy kapcsolathoz két ember kell – jó s rossz dolgokat tekintve egyaránt. Azonban sokszor már az egyik fél is elég ahhoz, hogy az a bizonyos lavina elinduljon…

Egyszer volt, hol nem volt, majd boldogan éltek, míg meg nem… csak éppen a mese közepén bekövetkezett egy váratlannak nem nevezhető fordulat…

A herceg szerette hercegnőjét – a kastély falain belül… a többi várban élő hercegnőnek pedig sokszor mondott szépet és jót, de leginkább azt, hogy azért van tőlük ily távol oly sokáig, mert éppen háborút vív egy messzi országban hazáért és becsületért.

S míg papírra vetett hazug szavait a madár eljutatta a megfelelő helyre, addig ő hercegnője kastélyának falai között éldegélt s unatkozott bőszen. Feleslegesen soknak nem nevezhető szabadidejében inkább lovon ült s kardot forgatott, míg kedvese a vár ablakában arról ábrándozott, hogy eljön-e az a pillanat, amikor végre csak ő és kizárólag ő fog számítani… Vége lesz a hazugságoknak, s végre valóban úgy fognak élni, ahogy az a nagykönyvben meg van írva…

Boldogan, míg meg nem…

… tudjuk az elfeledni, eltitkolni akart igazságot.

A narrátor pedig felnyög, hiszen a könyv, amiből eddig olvasott… nos, nemes egyszerűséggel az Életnek egy olyan példánya, amelyet megfosztottak néhány lapjától.

A történet hirtelen véget ér.

Homály s kétségbeesett küzdelem, hogy a folytatás ne maradjon el…  s hogy minden jól sikerüljön, a közönség csalódását elkerülendő egy hatalmas és beletörődést sugalló sóhajjal a következő történethez  lapoz.

A következő pillanatban azonban fura hangot hallat magából, melynek kiváltó oka igen egyszerű: a könyv lapjai üresek. Sehol egy betű vagy egy mondatfoszlány… sehol egy kép vagy legalább egy tintapaca…

Nem…

Kérdőn felvont szemöldök, egyre inkább elnehezülő lélegzetvétel, visszafojtott könnyek, meg-megránduló ajkak…

A fájdalmas felismerés satuként szorítja a bensőt.

A mesének vége.

Az elme, a szív, a lélek egyszerre ég azon a pokoli máglyán, amelyet az emberek többsége nemes egyszerűséggel csak Életnek hív.

Hiszen nem történik semmi más, csak maga az Élet…

S mikor a tűz alább hagy, s igyekszünk parazsat óvatosan széthúzni, hogy minél előbb kialudjon, s mikor már nem marad más, csak a szürke, jellegtelen hamu… akkor jövünk rá, hogy a történetnek valóban vége van…

A narrátor, aki eddig lelkesen olvasta a mesét, most hanyagul ledobta a földre a könyvet, s dühödten hagyta ott a mese folytatását követelő tömeget.

Ő sem így akarta…

Kíváncsiságom azonban felülkerekedni látszik rajtam, mert odamentem és felemeltem a földről a vaskos köteget, s belenéztem.

A lapok valóban üresek voltak… de mégsem úgy, ahogy azt a mesélő látta…

Ez az a könyv, amely felülmúlhatatlanul meghatároz bennünket.

Ezen lapokon Életünk még meg nem történt eseményei fognak megjelenni, természetesen a megfelelő időben.

Hiszen a saját történetünket mi írjuk, még ha sokszor szeretnénk mindent félredobni és nem foglalkozni semmivel… azonban azzal, hogy homokba dugjuk a fejünket, nem érünk el semmit. Mert a dolgok így is úgy megtörténnek, s ha jól körbenézünk és figyelünk, akkor képesek leszünk arra, hogy mi legyünk azok, akik a mesét folytatják.

Hívhatjuk Életnek is, a dolgok menetén ez nem változtat. Kezdet és Vég azonos, azonban a közben eltelt idő mennyisége és legfőképpen milyensége tőlünk függ.

Mert a könyvet folytatni kell…

... és a folytatása

Gyors leszek, rövid és tömör...

Becsöngöttem Álmaim világába, s most - és egyelőre - türelmesen, lankadatlan lelkesedéssel várom, hogy valaki ajtót nyisson.
Azonban mindezt nem egyedül tettem meg. Nem egyedül nyomtam meg a csengőt, nem egyedül dörömbölök az ajtón.
Ott vannak ők is, kiket nemes egyszerűséggel a világ egyik legszebb szavával illethetek... Barátok.
Mellettem vannak, hisznek és bízva biztatnak a következő lépés megtételének értelmével.

S most egyikük ugyan kritikus szemmel, de egy igaz barát támaszával, figyelmével elkezdett átlökdösni a még ki nem nyílt ajtón... számomra azonban már most nagyon sokat jelent, még ha ez nem is tudatosult benne mindeddig. Köszönöm, Bozsa!
(Ééés egy kis zárójeles marketing: http://bozsanimus.blogspot.com/)